Itteni blogom, naplóm egyik előmintája Korzenszky Richárd atya naplója a Tihanyi kalendáriumban. A másik: Sz. Tóth Gyula tanári notesze. Az első kötet 2008-ban, a második 2009-ben jelent meg, 400, illetve 240 oldalon. Sz. Tóth Gyula tanár, a Zsolnai-módszer elkötelezettje, a gyerek-, valamint a tudás- és erkölcsközpontú tanítási módszerek elkötelezettje (ezt én fogalmaztam így, gyerek-tudás-erkölcs sok ponton kapcsolódik). Nevében az Sz. életútjának jeles helyeit tartalmazza: Szigetvár-Szeged-Szekszárd. A Zsolnai Józsefet köszöntő könyv kapcsán ismerkedtem meg vele, kiderült, három utcával lakik arrébb. Figyelemmel kíséri nyelvi publicisztikáimat, reagál rájuk – itt a naplójában is. Egy betegség folytán nyugdíjba vonult, felesége javasolta neki a naplóírást. Igazi nyitott értelmiségi töprengés a világunkról, értékeinkről, mindennapjainkról. Láthatóan fáj neki, hogy az értelmiségi lét pusztul, pl. nemcsak, hogy nem fizetnek az írásokért, de olykor még tiszteletlenül is beszélnek a szerzőkkel. Fáj az is, hogy – bár megvan minden tudományos háttere, sőt kisdoktorija is – a PhD-fokozatot formailag nem tudta teljesíteni (nem járt doktori iskolába). Tudna még dolgozni, de csak hitegetik. Ettől függetlenül belül és maga körül pedáns rendet teremtett. Reggel a Széchenyiben kezd, azután dolgozik, olvas, ír, franciát tanít (az egész embert tanítja, nem csak a nyelvet), recenzeál, levelezik. Közös bennünk az is, hogy értékeli Fűzfa Balázs irodalomtanítási törekvéseit (Balázs a leggyakrabban említett személy a naplóban). És öröm számára az, hogy első naplójának megjelenése után (Hungarovox kiadó) meghívták Kaposvárra egy egész estés előadásra. Megértem rendszeretetét, pedantériáját, kicsit mosolyogva olvasom, hogy a szomszédnak rendkívül cizellált, udvarias levelet ír arról, hogy vasárnap ebéd után nem illik füvet nyírni (a válasz sem marad el), a másiknak macska-ügyben interpellál (a macska a kertjébe piszkít, sőt a könyvein is átmászkál), többször hiányolja a civil beleszólást: miért nem szólalunk föl jogaink érdekében (pl. a Széchenyiben, ahol több az üzemzavar, mint a Combinóknál, mégis teljes áron adják a belépőt). Megértem persze, kicsit én is így gondolkodom. De már sokszor nem emelek szót. Három utcával arrébb lakom, minden nyáron valamelyik oldalról építkeznek, csiszolnak, mindig akkor nyírnak füvet, amikor én pihennék, a környék összes macskája nálunk járkál (ja, nekünk is van egy), a kandúrok megjelölik az ajtót, a lábtörlőt, csúszkálnak s ezzel összesározzák a kocsim tetejét (jó, ebben a nyest is benne van), kutyákat szaratnak a ház előtt, nemcsak a ház előtt dobálják el a szemetet, hanem bedobják az udvarunkba, egy időben rendszeresen ellopták a napilapot és a hetilapot. Mit tegyünk? Vettem egy nagyobb, mélyebb postaládát (12 ezer forint egy hülye miatt!), többször mosom föl a teraszt, és hangosabbra állítom Wagnert, ha fúrnak-faragnak a szomszédban. Nem lehet mit tenni, én szeretem Zuglót, a hazámat, összes hülyéjével együtt. Magamat is beleértve. Két éjjel végigolvastam Sz. Tóth Gyula tanári jegyzeteit, jó érzés látni a világra való okos reflektálást. Ja, és a borszeretet is közös bennünk.
Itt hozzászólhat!Tags: Sz. Tóth Gyula
