Vagy harminc éve Amszterdamban azzal dicsekedtem, hogy Madách Tragédiáját világszerte játsszák. Persze, játsszák, mondták holland ismerőseim, de leginkább alternatív, külvárosi színházakban, és persze nem az egészet. Nem esett jól.
A mostani össznemzeti Tragédia a Tragédia-felfogások, -életérzések sokféleségét mutatta. Olyan mű, amelyhez mindenki hozzá tud szólni (még a buszon mögöttem ülő két lelkes fiatal is végig arról beszélt). A vállalkozás persze azt a veszélyt hordja magában, hogy ugyanabban a térben, pusztán a hajógyári szirénával elválasztott jelenetek – mint az alma és körte – összehasonlíthatatlanok. A rendező, Vidnyánszky Attila az egész csarnokot átfogó pannójába azonban valahogy belefért a körkörösen hullámzó nagy tömeg (Paradicsom, Falanszter, Párizs), és a kisebb, intimebb megoldások; valamint az előtér–háttér párhuzamos játék (Prága). A jelenetek egybekapcsolására is történtek utalások, például nagyon kedves és tréfás ötlet volt, amikor az egyiptomi színből a szárnyas Lucifer kíváncsiskodva átment az athéni színbe. Betolakodók, beleselkedők máskor is voltak.
Almát a körtével nem… De sokan kérdezték, hogy mégis, melyik tetszett az egyébként 6 órás (!) előadásból: 17.00 órától 24.00 óráig, két félórás szünettel. Művészileg talán a görögök, akik ragaszkodtak is a szöveghez, de ki is léptek belőle, finom művészi eszközökkel, látvánnyal dolgoztak, és legalább háromféle stílust és interpretációt belesűrítettek (ők voltak egyedül, akik egy hozzáírt, nagyon hatásos monológban aktuális eseményre, egy néhány nappal korábbi, a görög partoknál történt, menekültekkel zsúfolt hajó felborulására utaltak). Az egyiptomiak merész húzással musicalt, a törökök leginkább rapet csináltak a jelenetből. Összetettebb megoldásokkal álltak hozzá az olaszok, angolok, románok és a grúzok: sok-sok apró ötlettel és – nyilván a fáradságom okán – nem mindig világos koncepcióval. A falanszter engem mindig megfogott (hogy láthatta ezt előre ilyen pontosan Madách?) össznemzeti militáns jellege hatásos. Finomságában kiemelendő a torontóiak mozdulattánca; értelmezni persze jóval nehezebb. Az eszkimó színt fürdőruhában játszották a románok, eredeti ötlet. A franciák hozták a szokásos felvonulásos, zászlólengetéses, guillottine-os, szabadságharcos megoldást, hogy olyan is legyen, amit mi is ismerünk, viszont ilyen szép francia nyelven még nem hallottuk.
A 10. színházi olimpia nagy vállalkozása a Tragédia 15 színének nemzetközi bemutatása: különböző országok színészképzőinek részvételével. Adta magát, hogy Egyiptomot gízai, Athént athéni, Rómát milánói, Konstantinápolyt isztambuli, Párizst párizsi, Londont liverpooli színiiskola képviselje. A darab központi részét meghatározó prágai keretszínekre bukaresti egyetemisták vállalkoztak. Az űrön és eszkimókon grúzok és kanadaiak osztoztak, a mennyek a lengyeleké volt, és maradt nekünk, magyaroknak a paradicsom: a bibliai színek, és persze a végső – mint tudjuk – eléggé szervetlen üzenet kimondása: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál! Valamint Ádám utolsó szavai: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni.” (És milyen jó érzés egy tanárnak, hogy az ő hallgatója mondja ki Madách szállóigéit.)
Előadás közben még azon gondolkodtam, hogy nekünk magyaroknak mennyire fontos lenne ismerni, végiggondolni és ismételgetni a Madách-szállóigéket.
Mindez a hajógyári nagycsarnokban. (2023. jún. 23. Nemzeti Színház, SZFE + több, nemzetközi színiakadémia)
Itt hozzászólhat!
