A költészet napján, hetén mindenki verseket posztol. Hallgatom a rádió napi versrovatát is (még én ajánlottam a rádió korábbi vezetőjének figyelmébe, hogy legyen mindennap vers, úgy mondtam, és ma is tartom: slágervers, nem egészen arra gondoltam, mint ami lett). Most is egykori egyetemi társam, majdnem koszorús (tehát koszorútlan) költő mondja versét, persze posztmodern, ami abból áll, hogy a „kifejezhetőséggel”, „kimondhatósággal” játszik, ezt dicsérik agyon az irodalmárok, ezért főleg grammatikai jelentésű szavakból rakja össze a versét. Én is tudok hasonlót, már ide is írom:
Mai magyar vers 1.
Hát, nomégis, de nem… Talán. És és és, meg de mégis. Hűha, hátha nomégis.
Mai magyar vers 2.
Csak utalgass.
Csak az üres utalószó.
Csak sejtess.
Csak soha ki ne mondd.
Legföljebb fé. Legföljebb fél-ig.
Határozószó, névutó és egy üres névelő.
És és éspedig, is is ismételd.
Így a jó.
Ez a poszt. Ez a poszt-poszt. Ez a posztmodern.
Ez a tehetség
telen
ség.
(2 perc alatt írtam, szerintem elmenne a modernvers mindenkinek remek sorozatban)
A romániai kollégium ablakából a költészet napi graffitiverseny szövegeire látok. Jobb szövegek, mint az előzőek. A graffiti egyik meghatározása: a tömegkommunikáció megfordítása. Akkor fordítsuk meg.
