Mélyen beleégett emlékezetembe. Szombathelyen két órám között ebédeltem, és siettem vissza a Berzsenyi téri épületbe. Fejemben már az előadás témája járt, amikor a gyalogátjárónál megpillantottam. Beesett arccal, szomorúan nézett. Zavartan köszöntem, és rohantam tovább. Akkor láttam utoljára. Húsz éve ismertük egymást. Mindig hívott Vas megyébe. Legutóbb, talán két éve autóval végigvitt szülőföldjén a Göcsejben és az Őrségben. Pompás őrségi falatokat ebédeltünk. Csak halálhírét követően tudtam meg, hogy az utolsó évben betegeskedett. Valamiért nagyon szeretett, és én csak halála után érzékeltem, hogy alig adtam vissza valamit a szeretetből.
Az utolsó kép. Ugyanilyen képet őrzök Király Istvánról. A bölcsészkar harmadik emeleti folyosóján volt a szobája, öt ajtóval arrébb az enyém. Szorgalmasan jártam akkor már üresedő előadásaira, kedvelt, behívott beszélgetni, Trianonról faggatott, nem tudtam, hogy mondhatom-e, amit gondolok, bár biztatott. Mindig megismert. Az utolsó kép, egy nagyon szomorkás, fájdalmas mosoly a köszönésemre. Hamarosan meghalt. Rácz Endrével is így találkoztam az egyetemi folyosón a halála előtti héten. Nagyon kedveltem, és ő is engem. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy nyelvész lettem. Tudtuk, hogy betegeskedik, de bejött minden csütörtökön a szakszemináriumára. Utolsó könyvéhez, A belehallás jelenségéhez néprajzi adalékokat szolgáltattam. „Csak nehogy belehalás legyen a belehallásból” mondta. Egy hét múlva meghalt. Az utolsó pillantása mélyen belém égett. Vajon mit tudtam viszonozni bizalmából az évtizedek során?
Utolsó pillantások. Anyámé és apámé… Gáboré, akit az autoimmun betegség érett férfikorban terített le, s az utolsó találkozásunkkor már csak tekintetével tudott kommunikálni. Vagy Ferié, aki sok-sok műtét után alig mozgott, de nézte a tévét és iszogatta a sörét. Mindannyiuk utolsó tekintetében végtelen szeretet és nyugalom ült.
Itt hozzászólhat!
