Fárasztó nap után irány a Nemzeti, az István királyra, arra számítottam, hogy elbóbiskolok, és meglepve tapasztaltam, hogy egyetlen perce sem hagyott alább a figyelmem. Pergő, dinamikus, fordulatos dialógusokban bővelkedő, figyelmünket egy pillanatig sem lankadni engedő drámai szöveg és rendezés. István király fia, az utód, Imre herceg halott, Istvánnak végrendelkeznie kell, fiatal még az állam, a magyarság sorsa a tét, családi vonalon két (egyaránt nem a legjobb) megoldás van: a pogány Vazul, akit börtönbe vetett, de most előhívatott, vagy a német Orseolo Péter. István először Vazulra hajlik, hiszen magyar, de Vazul hajthatatlan, nem adja fel vadmagyarságát (elveit), nem folytatná az istváni utat, nem esküszik; nem marad más, mint a ravasz Orseolo Péter, aki rögvest polgárháborúba taszítja az országot. Az István király a jóakarat, jószándék és a realitás ütközésének drámája; hányszor akarunk hitünk szerint jobbat, amit nem tudunk megcselekedni. Sík Sándor verseit már ismertem, kedveltem, de drámájával még nem találkoztam. Nem lepődtem meg tehát, hogy mennyire gördülékeny, szép, világos magyar nyelve van; inkább örültem annak, hogy ez előkerült a homályból. István király szerepe Rátóti Zoltánra van szabva. A király felelősségtől áthatva, reménytelen helyzetében is végtelenül tekintélyes, bölcs és örök (máig) tekintélyt parancsoló. Hozzá képest viszonyulunk Vazulhoz (Kristán Attila) és Orseolo Péterhez (Szabó Sebestyén László), értve a problémát, persze érzelmileg nyilván inkább az egyik vagy a másik mellett állást foglalván. A darab azért szenzációs, mert mintha mindig ebben a csapdában lennénk: dönteni kell, de igazából egyik se jó, illetve annyira szeretnénk fel- vagy megoldani az ellentéteket, de valahogy nem megy. Berettyán Nándor rendező csodát művelt: nem erőltetve népdalokkal, mondókákkal, virtuóz táncokkal, samanisztikus (nem is pogány!) látványelemekkel tagolta a gyorsan változó érdekfeszítő szituációkat. (Nemzeti Színház, ma)
Itt hozzászólhat!
márc
26
