(Kimegyünk a mosásban) Talán két évtizede történt, hogy Szondi György eljött hozzám az egyetemre, és megkért, hogy legyek a Napút „nyelvművelés” rovatának a szerkesztője. Csodálkoztam, mert akkoriban nagyon rájárt a rúd a nyelvművelésre. Mondtam is neki, hogy talán másként kellene megjelölni. A rovatcím azután Szóvár lett, de engem mégis a nyelvművelés szerkesztőjeként tüntetett föl…

A Szóvár rovatban azután sok nyelvi-kulturális írás jelent meg – nemcsak tőlem, de tanítványaimtól, kollégáimtól. Mindig fontosnak tartottam a csapatmunkát.

S közben én is rendszeres Napút-olvasóvá váltam. Bölcsészként, filológusként értelemszerűen szövegmániás, olvasás-írás mániás vagyok. Gimnazista koromtól előfizetek, olvasok irodalmi lapokat. Fejből fel tudom sorolni a legtöbbet – el is játszom magyar szakos tanítványaimnak, hogy mondjanak egy megyét, várost, én meg mondok rá egy irodalmi-kulturális folyóiratot. Jól esik, ha bólogatnak, hogy igen, ők is ismerik.

A Napútban azt szeretem, hogy sokszínű. Egyben van benne szépség és okosság. Szépirodalom, képzőművészet (színes melléklet) és ismeretterjesztés. Azt is szeretem benne, hogy nem fekete és fehér (és itt nem csak a színes mellékletre gondolok). Nincs benne két Magyarország. Legalábbis nem tűnik föl. Mindez rendkívül tudatos és áldozatos szerkesztői munkát takar.

Tudjuk, hogy minden jelentős teljesítmény mögött egy embert kell keresni. Szondi György most visszavonul. A nyomtatott Napút megszűnik. Persze, lesz még online, ahogy hallom, és értem is. De számomra ez egy kultúra visszaszorulásának a jelképe. Nincs mit tenni, mi szép lassan kimegyünk a mosásban. Elhalványulunk, mint a betűk a papíron, mint a Napút emléke.

Köszönet érte, hogy volt.

És ez az utolsó írás, amelyet a legendás főszerkesztő kérésére írtam.

Ma meghozta a posta az utolsó, a 222. számot. Búcsúzunk, nem számoltam össze, de csaknem kétszázan (az állítólag 10 ezer! szerző közül), 406 oldalon.

Itt hozzászólhat!