Építőtáborok

Június van, a nyári tervezgetés ideje. Ifjúkoromban ilyenkor már készülődtem a táborokba, vagy mint a Pajtás újság diáktudósítója, később mint diákrádiós, még később pedig én szerveztem hasonló táborokat (a 41. tábor lesz az idén, persze már régen nem én szervezem). S valahogy belekeveredtem az építőtábori mozgalomba is, felkértek, hogy vezessek ilyen táborokat, s miért ne? elvállaltam. Ha jól emlékszem (nem emlékszem egészen jól) 1985-ben Velencén, 1986-ban Agárdon, 1987-ben Miskolctapolcán volt környezetvédő táborunk, 1988-ban pedig Lakiteleken mezőgazdasági tábor. (Ismerem a Sípoló macskakő című filmet, a mi táboraink nem olyanok voltak, nálunk is voltak viták, de forradalom nem.) Még soha nem írtam róluk. Pedig ezek fontos alkalmak voltak: a környezetvédő táborokban szemétszedés (én is beszálltam), de például Miskolcon a vadasparkban még betonoztak is a diákjaink, Lakiteleken őszibarackszedés; délután és este pedig fürdés, vetélkedők, kirándulások. Bizonyára sokan, sokféleképpen emlékeznek ezekre a táborokra, én, mondjuk, nagy nosztalgiával. A diákok közül sokan először találkoztak fizikai munkával, új társakkal, először voltak távol a szülőktől. Kiderült, hogy ki hogy tud élni ezzel a lehetőséggel. Belefacsarodik a szívem, amikor felidézem: többször tapasztaltam, hogy egyes táborozók elkezdtek ételt gyűjtögetni. Jó volt az ellátás, de az ebédlőből magukkal vittek – biztonságból, évezredes tudatalatti örökségből, poszttraumás hatásból? – kenyeret. A hálószobákban felhalmozódott a száraz kenyér, amit azután ki kellett dobni. Próbáltam megérteni, már akkor is, nem volt egyszerű. Nem voltak súlyos fegyelmi gondok. Részben azért, mert nagyon kicsi volt a korkülönbség; frissen végzett tanár voltam, meg azután még most is helyén tudom kezelni a dolgokat, rugalmasság vagy lazaság, és persze humor, kinek, ahogy tetszik. Persze nem is volt annyi előírás, kötelem, szabály, körülményeskedés, ami nehezítette volna a dolgunkat. Mostanság azt hallom, hogy a tanárok már nem szeretnek sem tanulmányi kirándulást, sem pedig táborokat szervezni. Sajnálom, ha így van. Építőtáboraim (1985–1988) mindenesetre nekem nagyon sokat jelentettek, remélem, mindenkinek, aki részt vett benne. Diákrádiós táboraink (1982-) pedig most is tartanak, persze már jó ideje nélkülem. Magam álltam félre, mert úgy éreztem, hogy már hiába tanítom azt a médiát, amit ismerek, szeretek, mert már nincs rá szükség. s akkor pedig minek. Most is hívtak, Balatonkenesén lesz a tábor, kéne mennem, de már nagyon nehéz. Látom, hogy mennyire élvezik az utódaim, szervezkednek, mint mi egykor, kapom a Messenger-üzeneteket, mert elvben még benne vagyok a csapatban, de már tudom, hogy csak udvariasságból, elment fölöttem az idő, legföljebb a tanítványaimban és írásaimban élek tovább… Persze azért lehet, hogy beköszönök, udvariasan is fogadnak, de azután gyorsan továbbállnak, én pedig jobb, ha nem számítok arra, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Így múlik el a világ dicsősége, pontosabban mi, magunk, mindannyian persze.