Kristofovics Julianna a Felvidéken született, Pudmericzen, majd feleségül ment Vígh János géplakatoshoz, aki a Felvidék első Opel Műhelyét alapította meg. Három lányuk született, sorban, Valéria, Emília és Judit, a közbülső az édesanyám. Polgári jómódban éltek, a lánygyermekek egy-egy évet töltöttek Grácban befogadó családokban, hogy megtanuljanak németül. Majd jött a második világháború, Érsekújvárt lebombázták, vége lett az autószerviznek, a szép életnek, meg azután Benes dekrétumok, hontalanná váltak, menniük kellett – azaz jönniük Magyarországra, szegénységbe, nélkülözésbe, kiszolgáltatottságba. Nagyapa, Vígh János még Pesten megpróbált új életet kezdeni, de nem sikerült, 56-ban mindent itthagyott, már felnőtt gyermekeit, és persze a nagymamát is, akinek egyetlen forint jövedelme sem volt. Talán 1972-ben egyszer még visszajött Magyarországra, arra emlékszem, hogy ült egy fotelban, nem ismert meg senkit, érzelem nélkül nézett a világba, meg is halt hamar. Kristofovics Julianna, a nagymama tehát egyedül maradt, édesanyámék költöztek hozzá, hogy ne legyen egyedül. A nagymama szobájára emlékszem, igazából tiltott terület volt, ritkán mentünk be, tele volt fölösleges holmikkal. A nagymama, amíg tudott, segített, főzött, engem is elkísért az óvodába, de azután már inkább csak feküdt. Egyszer elesett, nem tudott fölkelni, az utcáról hívtam be férfit, hogy segítsen fölemelni. Nagymama sohasem mosolygott. Mosolytalan volt az én nagymamám. 1973-ban, 49 éve meghalt. A szobáját én kaptam meg, háromfelé nyílt ablaka, az volt a legkedvesebb szobám, ott írtam első műveimet… A nagymama sírját már csak nővérem látogatja, és ritkán én – a kép tegnap készült a Rákoskeresztúri új köztemetőben. Nővérem kérdezi, hogy mit csináljunk jövőre, amikor 50 éves lesz a sír. Hagyjuk, mondom neki, még 25 évet váltsunk meg. Mi még párszor kijövünk, de utánunk már senki.
Nagymamámról, az egyetlen nagymamámról, akit ismertem (mert édesapám anyát és apját nem ismertem) ez az egyetlen emlék az interneten. Isten nyugosztalja.
Itt hozzászólhat!
