Az európai kultúra alapja – az ősrétegeket nem érintve – a zsidó, görög, római kultúra, a nyugati kereszténység, melyet a reneszánsz megerősített, a barokk, klasszicizmus tovább erősített. Bár mint a földön mindenhol, az európai népek is közösségi kapcsolatokból épültek, az európai identitás fő jellemzője, egyúttal a szellemi és gazdasági fejlődés motorja mégis az individualizáció lett, amely európai mintára kezdett el terjedni a világban, s ma már valamennyi kontinensen létezik. Nem véletlenül, hogy ennek a magatartásnak a jelképe a német Faust, ez jelenik meg páratlanul érzékletesen Wagner Tannhäuser című zenedrámájában, vagy Oswald Spenglernél. A nyugat-európai ember: Faust, aki a teljes életért az ördöggel köt szövetséget. Ha ez így van, akkor aligha tehetünk mást, mint elviseljük, vagy elmenekülünk, vagy, és én ezt érzem a legfontosabbnak: igyekszünk fenntartani az ezzel ellentétes értékeket. Ennek középpontjában a hit és a közösség van, mindkettő egyébként egyáltalán nem hiányzik a világ nagy részén. Persze mindenkinek magában, közösségében kell megtalálnia a szunnyadó és esetleg még visszahozható értékeket, amelyek leginkább az önzés, mohóság, kapzsiság, szerzés, halmozás, kényszeres fogyasztás helyett a jóra való törekvés, a jóindulat, a bizalom, a kölcsönösség, a szeretet fogalmaival írhatók le. És esélyt adnak a kaotikus, bizonytalan, összetört világban az eligazodásra, a boldogságra; ami hitem szerint a kölcsönös haszonra, örömre épül. S hogy mi ebből az európai és a magyar? Először is (kis)közösségi szinten tud mindenki cselekedni. A magyar kultúrában, nyelvben van erre erő, tartalék; részben erről szól a működésem. Az európai identitás csak kiegészítés.
