Néprajzi, kulturális antropológiai szempontból egyenesen kiváló film a Post mortem (2020). Az első világháború után a spanyolnátha járvány következtében temetetlen holtak mindenütt. Erre a tényre épít a történet: egy vándorfotográfus halottakat fényképez, s közben rejtélyes dolgok történnek egy faluban. Megmozdulnak a halottak, szellemek dühösen támadnak, sőt élőket elragadnak. A történetnek ez a része képileg jó, de dramaturgiailag nincs kellően kibontva, alig világos, hogy kik a szellemek és miért dühösek; nem értjük, pedig érdekes lenne a szellemjárásról készült gramofonfelvétel. Azt sem tudom, hogy spanyolnáthában elhunytak fényképezőgép elé állítása, vagyis mozgatása mennyire higiénikus, pontosabban, nem tartottak-e a járvány terjedésétől; vagyis e tekintetben mennyire hiteles a történet. A kulissza a skanzen, vagyis álkulissza, engem nem zavar, mert a lényeg az illúzió – és ha a filmgyárban építették volna fel, az sem lenne hitelesebb. Az illúziót pedig megteremti a kitűnően „fotografált” film (operatőr: Nagy András). Vannak horrorisztikus képek, félelemkeltő a halott a kéményben, inkább fájdalmas, mint félelmetes a kisfiú és családjának meggyilkolása. De az alapsztori kiváló, a filmtörténet antropológiai továbbgondolása pedig izgalmas. (R.: Bergendy Péter.) – A századfordulón valóban vándorfotográfusok járták az országot. Herman Ottó is akként kezdte. A fotó varázsa elragadta az embereket. De még mennyire, hiszen ma is ugyanúgy vagyunk a fotókkal. Az első fotók: házasságkötésről, családról ügyesen-kínosan beállított fotók. De elterjedt a halottak fotózása is. Különösen, ha még fénykép, azaz emlék nélküli kisgyerek esetében. A szülők a fájdalmat legalább egy emlék, egy fénykép készítésével próbálták csökkenteni. A (fény)képekhez való mágikus viszonyunk sok mindent elmond rólunk, az emberről. Miért szeretünk annyira fotózkodni? Miért nézegetjük saját és szeretteink fotóit? Miért őrizgetjük a képeket? Miért tépik szét vagy égetik el a képeket? Miért vágnak le róla szereplőket? Miért szúrják ki egyesek a képen szereplők szemét? Ez a fénykép antropológiája. S ehhez fontos adalék a Post mortem… Engem elgondolkodtatott.
Itt hozzászólhat!
